Elegem van az elvárásokból!

Robi - Nóri - Balaton

Ez egy “elegem van” blogcikk lesz. Egy olyan témát hozok, amiből évek óta elegem van – és most muszáj végre megírnom.

Elegem van abból, hogy fantasztikus emberek rekednek meg az elvárások miatt. Elegem van abból, hogy zseniális ötletek, termékek és szolgáltatások buknak meg vagy el sem indulnak a vélt elvárások miatt.

 

Mire gondolok?

  • Nem indítom el a honlapom, mert még nincs kész. Még nem tökéletes. És ez meg évekig, közben meg senki nem tudja, mit csinálsz. Mert ugye egy grafikustól ELVÁRÁS, hogy a csodaszépnél is gyönyörűbb és dizájnosabb honlapja legyen.
  • Minden nap KELL posztolni, mert BÜNTET a Facebook, az insta, az akárki. Ugye, nem adtad át az életed vagy a bizniszed irányítását a Facebooknak?!
  • Értékes tartalmat KELL GYÁRTANI folyamatosan, lehetőleg minden nap. Igen, minden nap meg kell tanítanod az összes embert a szakmádra, szórakoztatni őket és kényeztetni. Mindezt persze ingyen, mert hát bizalmat építesz, ugye. (Oké, mikor marad idő élni, szolgáltatni, pihenni?)
  • OTT KELL LENNI minden platformon (is), és folyamatosan kommunikálni. Most épp a TikTok-on kell ott lenni (pár éve az Instagram volt így). Persze ezt tanuld meg külön, nyilván a meglévő 39 másik csatorna fenntartása mellett. Szerintem ehhez még GaryVee-nek is új embert kell felvennie a 15 fős csapatába, akik kizárólag a személyes tartalmait készítik.

 

És persze a közösségépítéshez is társulnak vélt elvárások.

  • Nem indítom el a csoportomat, mert nem tudok minden nap értéket, témát adni nekik. (Ki kérte, ki várja el?!)
  • Be kell engednem mindenkit a csoportomba, mert milyen bunkóság már, ha nem.
  • Hagynom kell, hogy a trollok kiéljék magukat a csoportomban, mert diktátor vagyok, ha kidobom őket.
  • Nem szabad saját reklámot posztolnom a csoportomba, mert hát mégiscsak “mit szólnak” mások.
  • Mások élőznek rendszeresen, akkor nekem is kell.
  • A Robi azt mondta, közösséget kell építeni, de én nem akarok. (Nem mondtam. Nem kell, csak lehetőség – próbáld ki!)

 

Gyakran látok olyan posztokat közösségek vezetőitől, hogy “bocsi hogy nem posztoltam 2 hete, de meg tudom magyarázni…” – és úgy írnak, mintha tényleg bárki kérdőre vonta volna őket.

Tényleg nem akarom őket bántani, mert jófej posztok szoktak ezek lenni, jófej emberektől – de bakker gondoljuk már át: ki várja el a szolgáltatójától, márkáktól, cégektől, bárkitől, hogy naponta posztoljon?

És egy tanulságos példa:

Szándékosan nem írom, kiről van szó, nem ez a lényeg. Egy országosan ismert tanácsadó, író Facebook-közösségéről van szó. Nem idézem, mert zárt csoport, csak összefoglalom. Tavaly nyáron azt írta, hogy úgy döntött, augusztus végével archiválja a csoportot és többé nem posztol.

Majd novemberben jött egy “búcsú élő”, és végül december 31-gyel zárta le a csoportot. Decemberben volt még nyereményjáték és kurzus-promó is.

Majd most február végén a váratlan poszt: újra aktív a csoport, visszatért ő is. Figyelj, tanulságos. Azt írja, 9 hónap után újra elindítja a csoportot, de csak hobbi projekt lesz, a saját és a csoporttagok szórakoztatására. Minden más lesz, mert csak akkor posztol és élőzik, amikor kedve lesz hozzá. Írja még, hogy ez egy nagy ajándék számára, hogy újra működni fog, és hogy hiányoztunk neki mi, tagok.

A szívem szakadt meg a poszt olvasása közben, őszintén.

Miért? Mert azt látni így utólag, tisztán és világosan, hogy tavaly nyáron azért “szakadt el a cérna”, mert a saját elvárásainak nem akart már megfelelni.

Senki nem várt el tőle semmit ebben a csoportban, ez egy ingyenes csoport. Nem volt beígérve semmilyen fix tartalom, tanítás, semmi. De úgy látszik, az ő fejében rengeteg vélt elvárás volt, illetve saját magával szemben.

Lehet, hogy volt tartalomnaptár, tartalomstratégia is – és mindez rettenetesen frusztrálta, ami odáig fajult, hogy inkább megszabadult az egésztől. Pedig ő egy profi “kommunikátor”, aki abból él, hogy ír, beszél, videózik.

Neki is kurva nehéz ez a social dolog – és én őszintén együttérzek vele. (És senki nem ítélkezhet afelett, hogy bezárta majd újra megnyitotta a csoportot – azt csinál, amit akar!)

Kérlek, ne szívasd magad azzal, hogy brutál dolgokat bevállalsz egy ingyenes csoport “kedvéért”. Ne tedd. Én sosem tanácsoltam senkinek ilyet. Pontosan az a jó út, az a #brandes út, amit olvastunk a fenti példában: csak akkor posztolunk, élőzünk, amikor kedvünk van hozzá. Ennyi. És az összes algoritmus pedig kapja be.

 

Hova jutottunk ebben a nagy szósölmédiázásban?

Ma már ugye azt mondják, ha nem kommunikálsz, nem is létezel. Ez oké, igaz volt az ősidőkben (értsd, a közösségi platformok és az internet előtt) is, csakhogy nem mindegy a hogyanja és a mennyisége. Van egy jól érezhető elvárás minden vállalkozó felé, hogy TÖBBET kommunikáljon, egyre többet és egyre több csatornán. Csakhogy ki fogja mindezt követni, befogadni??? (A válasz részben megtalálható az HBO GO-n az Álhíres című dokumentumfilmben: nos, a robotok, kamuprofilok, “akik” egyre többen vannak. Döbbenetes, nézd meg.)

Átveszik az uralmat az algoritmusok?! Ahogy Harari kifejti a könyveiben, nagyon gyorsan afelé haladunk. Már most ugye a Waze irányítja az autóinkat egyre inkább. Azt ugye nem hagyjuk, hogy a Facebook-algoritmus irányítsa a kommunikációnkat?

Sokszor azt tapasztalom, hogy ezeket az elvárásokat saját magunknak építjük, találjuk ki. Sokszor pedig guruk, tanácsadók, szósölsámánok ültetik el a fejünkben. Mert mindig van egy “felsőbb erő”, főnök, akárki, aki meghatározza, mit és hogyan KELL tenned.

Persze van rá magyarázat, látszólag, mert rá lehet fogni az algoritmusra. Egy olyan “hatalomra”, amely minden felett áll, de senki nem ismeri pontosan a működését.

Merthogy a Facebook-nak az “kell”, hogy naponta posztolj, és mindig hasznosat-értékeset-szórakoztatót. Kedvenc bullshitem, hogy “etetni kell a Facebookot”.

Szerintem a kisbabát kell etetni, a Facebook meg gazdálkodjon azzal, ami jut neki. A kisbabával ellentétben a Facebooknak nincs szüksége tőled semmire, igazán jól elvan nélküled is. És csak a saját érdekeire figyel: a posztod megmutatja pár embernek, és ha jók a visszajelzések, akkor megmutatja többnek is. Nem pazarolja mindenre a korlátos figyelmet.

Hiába tolod orrba-szájba naponta a posztokat, nyűglődve és megfeszülve, nem fogja értékelni, ha a kutya nem reagál rá. Szerintem a Facebook legszívesebben instant törölné a legtöbb posztot, hogy tárhelyet és áramot spóroljon – de ezt egyelőre még nem teszi meg.

 

Mi a megoldás?

Röviden az, hogy megtalálod ebben az egészben saját magadnak a szépséget, az örömöt. Koelhósan és szentimentálisan és romantikusan hangzik? Hát, pedig akkor is ezt gondolom. Minden ember boldog akar lenni, de a legtöbben (70-80%!) az életük nagy részét olyan munkahelyen, munkával töltik, amit nem szeretnek.

Sokan azért lettünk vállalkozók, hogy azt csinálhassuk, amit mi szeretnénk, hogy szabadok legyünk. Na, akkor miért szívatod magad azzal, hogy az algoritmusoknak és bárki másnak akarsz megfelelni? Így rohadtul nem leszel boldog. Még akkor sem, ha ideiglenesen sok pénzt keresel – ezt kutatások is bebizonyították.

Szóval találd meg magadnak a testhezálló kommunikációs platformot, stílust, formátumot. Próbálj ki többféle dolgot és értékeld a saját élményeid szerint.

 

“Oké Robi, de… én eredményeket akarok, ahhoz meg azt kell csinálni, ami működik, nem amit én akarok.”

Oké, igen. A Te döntésed, ha ki akarod készíteni magad, oké. Csak akkor tudd, hogy mihez képest térsz el, és meddig. Lehet egy döntés, hogy csinálsz egy kihívást magadnak, például 15 napon keresztül minden nap egy videót felteszel, napi vlog. Ez oké, mert időben korlátos, és még valahogy megvalósítható.

De a 15 nap után gondold át, mit tanultál ebből, mennyire szeretted meg, akarsz-e még egyáltalán bármikor videót készíteni. Ez alapján hozz döntést alapvetően – és persze figyeld a visszajelzéseket is. Hosszú távon az fog működni igazán, amit szívvel-lélekkel, lelkesedéssel, jó kedvvel csinálsz. Ez van.

Szóval próbálgass, tesztelj, jöjj rá, melyik platform, melyik formátum (írás, videó, hang, vagy más) passzol hozzád. Ne elvárásoknak akarj megfelelni, hanem találd meg a saját utad, örömöd, verziód!

A téma, jelenség tehát létezik, és bizony komolyan kell venni.

Almási Kitti legújabb könyve “Ki vagy Te? Elvárások szorításában – megfelelés vagy önazonosság?” a leírás szerint pontosan erről szól. (Nem olvastam még a könyvet, de már a leírás is döbbenetes:

A másoknak való megfelelés vágyában folyamatosan figyelünk és találgatunk, mik lehetnek a többiek elvárásai, és gyakran önmagunknak sem valljuk be, mennyire igyekszünk ezeknek eleget tenni. Az így kialakított viselkedésminták egy idő után annyira beépülnek, hogy már a sajátunknak érezzük őket, csak sokszor nem értjük, miért érezzük magunkat olyan rosszul a bőrünkben.

A munkám során azt tapasztalom, hogy legtöbbször nem azzal foglalkozunk, milyenek vagyunk valójában, vagy szívünk mélyén milyenek szeretnénk lenni, hanem azzal, hogy milyennek kell(ene) lennünk mások szerint. Mivel nem remeteként élünk, természetesen figyelembe kell vennünk a körülöttünk élő embereket, ám ha rossz helyre tesszük a fókuszt, örökös igazodásra, ebből fakadóan pedig állandó csalódottságra és elégedetlenségre kárhoztatjuk magunkat.

Feltetted már magadnak a kérdést: ki lennél Te, ha nem mindig mások elvárásai szerint élnél? Ha nem sóvárognál annyira a külső visszaigazolásra, hanem felfedezhetnéd és így az lehetnél, aki valójában vagy? Ha nem áldoznád fel a megfelelés oltárán az önazonosságodat? Van-e még olyan pillanat, amikor tudod, érzed, ki vagy Te?

Ezzel a könyvvel arra szeretnélek késztetni: gondold végig, hogy a saját életedben mit miért teszel éppen úgy, ahogy. Vedd számba, hogy kiknek az elvárásait tekinted önmagadra nézve szinte kötelezőnek, és miért is akarsz ennyire megfelelni nekik. A Téged mozgató elvárások közül melyekre mondasz tudatosan is szívből igent, melyek esetében tartod még vállalhatónak a kompromisszumot, és mi az, amin inkább változtatnál? Miben szeretnéd akár mások kívánsága ellenében is a saját utadat követni, és hogyan szedheted össze ehhez a szükséges bátorságot, erőt és kitartást?

Akárhogy kerestem, mindenhol csak szülői, párkapcsolati, munkahelyi elvárásokról találtam cikkeket, infókat. De a vállalkozói elvárásokról nem beszél senki. Hát én most elkezdtem ebben a formában is. Tarts velem, ez egy mozgalom a vállalkozói szabadság ügyében!

A BrandBirds BASE közösség is erről szól: LEHETSZ ÖNMAGAD! Nézd meg a blogcikkhez csatolt képet, Vagyóczki Nórival nyáron a Balatonról dolgozunk együtt a BrandBirds cuccain, mert így is lehet vállalkozni, hogy közben új helyeket fedezünk fel, finomakat eszünk, kávézunk, ettől megihletődve posztolunk… vagy vicces kócos képeket csinálunk és posztolunk… miért ne?!

Ezt még olvasd el: Lilla, az egyik #brandes tagunk véleménye a BASE előfizetői csoportról:

 

Biegelbauer Lilla

Ha osztod ezt a szemléletet, ha szabadon szeretnél vállalkozni, gyere a BrandBirds BASE közösségbe, ahol szakmailag is támogatunk!
Vagy iratkozz fel a brandes emailekre!